vándor a föld peremén

Az ókori világképnek van egy igen szép ábrázolása. A "csillagász" eljut a világ, a világegyetem peremére, ahol a lapos Föld tányérja végződik. A vándor itt - mint valami szakadék szélén - letérdel, kezeire támaszkodik: mintha félne attól, hogy belezuhan a semmibe. Le is néz, de itt persze már - semmi sincs. A kép érdekessége még, hogy a vándor - kidugta a fejét világunkból. Ugyanis itt, a világegyetem peremén lehajlik a csillagokkal díszített égbolt, mint valami sátor. De úgy látszik, ez a "sátor" nem szilárd anyagból van, mert a vándor kidugta a fejét és a vállát a "világból". Ez a kép - nyugodtan mondhatjuk - nagyon szép. A Föld peremére jutott vándor díszes köpenyt visel, saruja és fejfedője jelzi, hogy nem akárki; talán a "csillagászt" személyesíti meg, aki olthatatlan kíváncsisággal fürkészi a világegyetem titkait.

a csillagos égbolt

Ha felnézünk augusztusi éjszakán a csillagos égboltra, úgy tűnik, mintha fényes mákszemekkel hintettek volna be egy feketéskék leplet. Csakhogy itt a mi Galaxisunkban, a mi csillaggyülekezetünkben a "mákszemek" úgy 4-8 fényévnyi távolságra vannak egymástól. Mai tudásunk szerint, az Einstein által felismert igazság értelmében világegyetemünkben semmi sem haladhat gyorsabban, mint a fény, azaz sebessége nem lehet nagyobb 300000 km/s-nál. Így világossá válik, hogy a "csillagközi" utazás legalább 8-16 esztendőt vesz igénybe; de ezt is hiú ábrándnak tekinthetjük. Ha ezt tudjuk, akkor meggyőződhetünk arról, hogy az Atair csillag bolygóján élő (?) "idegenek" nem jönnek hozzánk notesszal és tollal a kezükben, hogy egyetemi disszertációjukat a Föld-lakók szokásairól írják. Vagy hogy innen vigyék haza, az Atair bolygójára speciálisan kezelt gázolajunkat.